Zadig, Holmes és Zoltán zászlós, avagy mit bizonyít a nyomozó?

Absztrakt

Visszatérő jogértelmezési kérdés, hogy a bizonyítás csak a bírósági tárgyalás fogalmához köthető-e, avagy abba beletartoznak-e a nyomozati, illetőleg vádszakaszban végrehajtott eljárási cselekmények is. Egyetértek azzal, hogy a kérdésre adott válasz elsősorban a mindenkori büntetőeljárási törvény szabályozási rendszerének a függvénye (Bérces, 2018). Van egy lényegi közös elem ugyanakkor a különböző eljárásokban: a megismerés kívánalma. Ebből viszont az következik, hogy helytelenül vélekedünk a megismerésről, ha azt gondoljuk, hogy – a hatályos Be. értelmezésének megfelelően – a nyomozás szerepe mindösszesen a tények és adatok összegyűjtése, míg maga a bizonyítás a bírói szakban történik. Az emberi megismerés ugyanis alapvetően az érzékelés, az észlelés, az emlékezés, a képzelet és a gondolkodás köré csoportosítható. A gondolkodás pedig magában foglalja az idegrendszeri (és emocionális) folyamatok végeredményeként létrejövő okfejtést, következtetést és döntést is. A jó nyomozó tehát úgy vizsgálódik, úgy kérdez, és úgy elemez, hogy tudja azt, mindannak, amit és ahogyan csinál a végső értelme az, hogy a bírói szakban olyan bizonyíték álljon rendelkezésre, amellyel el lehet oszlatni a kételyeket a büntetőjogilag releváns tények körül. A megismerő tevékenysége tehát, mégha távolról „csak” nyomozati eljárásnak tűnik is, a bizonyítás számos mozzanatát tartalmazza (Tremmel, 2012). A helyes (és persze sok esetben szerencsével is járó) nyomozás amellett, hogy feltárja a múlt valóságát – felkínálva annak minden elemét –, megfelelően alá is támasztja azt, lehetőséget biztosítva arra, hogy a feltárás igazsága – szinte egy az egyben – a megállapított igazság is legyen. A tanulmány célja, hogy a nyomozáshoz és megismeréshez kapcsolódó néhány történelmi, film- és irodalomtörténeti példán keresztül tisztelegjen a 80 éves Tremmel Flórián professzor úr személye, és a témát érintő munkássága előtt.